A küzdelmes dicső múlt a 3-5. strófáig romantikus képekben idéződik fel. A múlt egyenes folytatásaként jelenik meg a jelen a 6-9. strófában. Bár a harcokban megfogyatkozott, de nem tört meg a nemzet, még él. A költő indulatos felkiáltással utasítja el az eddigi áldozatok hiábavalóságát. Történelmi igazolásért a nagyvilághoz fordul. Ezután a jövő alternatíváit állítja fel. A 10. strófában egy jobb kor eljövetelét, majd a következő két versszakban a "nagyszerű halált", a nemzetpusztulást vetíti előre. A hazafias ódában végül a szórend megváltoztatásával megismétli a nyitó gondolat erkölcsi parancsát: e hazában élned, halnod kell! A Szózatot 1843-ban Egressy Béni zenésítette meg. Vörösmarty szerelmi költészetéhez tartozik a Késő vágy. Az ifjúkori, Perczel Etelka iránt érzett szereleme lángolt fel újra az 1839-es találkozás után. Az 1843-ban keletkezett Ábránd című versét már feleségéhez, Laurához írta. Szerelmi vallomásában szenvedélyesen sorolja fel, hogy mi mindenre volna képes azért, hogy szerelme viszonzásra találjon.
Sohase múljon el. Rádobsz az ágyra. Felém hajolsz. Tépjük egymásról a maradék ruhát, szövetet, jelmezeket. Elveszünk a lepedő hullámaiban. Elveszünk egymásban. Elveszek. De Te megtalálsz. Mintha nem is én volnék, s mégis, mintha mindig is ez az ember lettem volna.
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Oly fényes elmék a sár fiait A sűlyedéstől meg nem mentheték! Hogy még alig bír a föld egy zugot, Egy kis virányt a puszta homokon Hol legkelendőbb név az emberé, Hol a teremtés ősi jogai E névhez "ember! " advák örökűl – Kivéve aki feketén született, Mert azt baromnak tartják e dicsők S az isten képét szíjjal ostorozzák. És mégis – mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók; Én védem őket, ők megvédnek engem. Nem félek tőled, sors, bármit akarsz. Ez az, miért csüggedni nem szabad. Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt. S ha összehordtunk minden kis követ, Építsük egy újabb kor Bábelét, Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatók az angyalok zenéjét, És földi vérünk minden csepjei Magas gyönyörnek lángjától hevültek, Menjünk szét mint a régi nemzetek, És kezdjünk újra tűrni és tanulni. Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövűlnek élő fiai. Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk? Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből S a szellemharcok tiszta sugaránál Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!
A III. szakaszban a rongy = könyv(tár) azonosítás után a könyvek és az irodalom hasznára kérdez rá. Erre a válasz: keserű, ironikus tagadás. Hasznosság szempontjából nincs értéke, értelme az irodalomnak, a könyveknek. A IV. szakaszban az eddigi kultúra elpusztításának kérdése merül fel. A művek (az irodalom) szellemi tartalma értékes, de a társadalom nem tudja felhasználni. Ha elpusztítjuk a műveket, akkor érték tűnik el. Ha elégetjük a könyvet, akkor elpusztítjuk az egyetlen jót is, ami azonban nem hasznos. Az V. szakasz már kétségbeesetten tagadja meg a mű eddigi logikáját. Az állam ideájaként Amerikát említi, de ez magában hordozza a feszültséget, hiszen a feketéket ott is gyűlölik. A VI. szakaszban Vörösmarty a "mégis fáradozni kell" gondolatmenetét jeleníti meg, mely szerint a jövőben talán eljön az igazság és a szeretet. Ez a társadalmi egyenlőség utópisztikus jelképeként jelenik meg. Az embernek ezért kell küzdeni, ezt kell létrehoznia. "Mi dolgunk a világon? küzdeni, " Lehet, hogy cél elérhetetlen, de tenni kell a jövőért, mivel ha így élünk csak akkor halhatunk meg nyugodtan boldogan.
Gondolatok a könyvtárban (1844) A mű záradéka pozitív értéket mutat fel: a küzdésre hivatkozik. Ezután a vers még egy pozitív értéket megnevez, a küzdés lehetséges eredményét, ami kizárólag a nemzeti létre vonatkozik. A vers korábbi része a világtörténelem egészének a célját vonta kétségbe. A szövegnek csak befejezése van, megoldása nincs, s a megoldás hiánya nem csorbítja a költemény szerves egységét. A vers felütésének első sora hasonlít a pokol kapuján lévő felirathoz (Dante: Divina commedia). A vers filozofikus költemény, amely hat részre tagolódik. Az I. szakasz "az emberiségnek elhányt rongyai"-ként jeleníti meg a könyveket. A mű kulcsszava: "rongy". Majd általános tanulság leírása következik. Ezután a társadalmi igazságtalanság képeiben az utilitarizmus, a haszonelvűség gondolatai jelennek meg. A II. szakasz "Miért e lom? " kérdéssel kezdődik, ahol a "lom" az irodalom, szépirodalom szót jelenti. Ezután az irodalmat szellemi tartalomra (erkölcs, törvény-igazság) és anyagi megjelenésre (a valós élet, melyből az irodalom és a könyv merítkezik) bontja, s ezek között ellentétet fedez fel, hiszen a szellemi tartalom ellentmond a valós életnek (az anyagi megjelenésnek).